Miként él meg egy öttagú család hatvanötezer forintból? Miért megy el a befektető Afrikába? Épülhet-e biogázerőmű egy krónikusan forráshiányos borsodi kistelepülésen? A leszakadó térségekről szóló sorozatunk első darabjában egy csereháti önkormányzat és falu lakóinak túlélésért folytatott küzdelmét vizsgáltuk.

Ágtól Alsómocsolád légvonalban alig öt kilométer. Az egyformán aprócska falvak közül az előbbit a visszafordíthatatlannak látszó gettósodás, utóbbit a folyamatossá vált fejlesztés terhe nyomja. Kistérségi körkép a Dél-Dunántúlról, Tolna, Somogy és Baranya megye határáról.

A Mátra északnyugati lejtőitől a Cserhátig elterülő vidék lakói emberemlékezet óta "nehéziparosok" voltak, a környéken több mint száz éve nincs jelentős mezőgazdasági tevékenység. Az itt élők többségének megélhetését elsősorban a bányák, illetve az idetelepülő üzemek biztosították. Az egykor ipari fellegvárként emlegetett vidék a rendszerváltást követően kártyavárként dőlt össze. Ennek ellenére túlzás lenne azt állítani, hogy a kistérség "úgy maradt". Az évtizedes sokkos állapot enyhült, a felzárkózás első lépései pedig mindig nagyon látványosak.

A Balassagyarmattól 15 kilométerre eső Cserhátsurányból pár hete segélykérés érkezett. Egy hat gyermeket felnevelő, betegségei miatt önmaga ellátására is képtelen, ötvennégy éves asszony akarta közzétenni, hogy családja bármilyen segítséget elfogad. A faluban jártunk egy ugyancsak szegénységben élő, nem roma családnál is.

Járhatatlan utak, magas munkanélküliség, elöregedő, pusztuló falvak, lassú elvándorlás - az évtizedek óta vegetáló, Csonkabiharnak nevezett vidék legfőbb jellemzői ezek. Három évvel az uniós csatlakozás után a kör bezárulni látszik: önerő és innováció híján a települések nem tudják lehívni a felzárkóztatási pénzeket, a pályázatokon a régió szerencsésebb kistérségei rendre megelőzik az úgy hagyott Bihart.

Tarnaméra és Tarnazsadány a két véglet a hevesi kistérségben. Nincs köztük egy kilométer, de mintha nem is ugyanabban az univerzumban lennének. Egyikben ismeretlen a munkanélküliség, a másikban ismeretlen a munkahely, az egyikben nincs roma lakosság, a másik előbb-utóbb roma településsé válik - akárcsak Tarnabod, ahol viszont reményteljes változások is zajlanak.

A szécsényi kistérség épül-szépül, pályázati pénzekből, közmunkások keze alatt. Munkahelyek azonban változatlanul nincsenek.

Először az egykor jól menő mezőgazdasági szövetkezetek, aztán a részben ezekre épült ipar, végül a lakosság ment tönkre az elmúlt húsz évben a Mezőföldön, az ország amúgy legjobban fejlődő, Közép-Dunántúl régiójának déli részén.

A rossz minőségű, agyagos, homokos talajú kistérség a hajtatott zöldség-, gyümölcs- és virágtermelés elindítója a hetvenes években, jól menő családi gazdaságok és tsz-ek jellemezték egészen a rendszerváltás utáni évekig. A szövetkezetek megszűnésével és a piacok kinyílásával egyre lejjebb csúszott és ma már egyike a dél-alföldi régió négy leghátrányosabb helyzetű kistérségének.

Három dél-baranyai falu, ahol élni önmagában is halmozottan hátrányos helyzet, és ahol mindig akadnak olyanok, akik ebbe nem akarnak beletörődni.

A csisztapusztai gyógyvíz, a szocializmusban etalon BB, az évente 20-30 ezer turistát vonzó Krisna-völgy, a világhíres buzsáki hímzés - mindegyik a lengyeltóti kistérség büszkesége. Zsákfalvai, cigánytelepei, elképesztő állapotú úthálózata és magas munkanélküliségi mutatói miatt azonban a 33 leghátrányosabb helyzetű (LHH) kistérség között tartják számon a Balatontól délre elterülő vidéket.

Acsai N. Ferenc