Egy átlagos magyar rím két szótagra terjed. Vegyük olybá, hogy a két magánhangzó a rím két szeme. Egészséges szempár néz ránk, ha ezek megegyeznek. Az arc, amelybõl ránk néznek, persze különbözõ. Lehet pufók, lehet beesett, aszerint, milyen mássalhangzók közül néznek. Ha ezek is azonosak, akkor a rím tiszta. Ha csak hasonlók, akkor asszonánc. Kegyed nem tudja, mi az asszonánc? Eriggyen, és olvassa el Arany alapvetését: Valami az asszonáncról. Nekünk most nem ez a dolgunk, hanem a kancsalság. Ha csak kicsit különbözik a két magánhangzó, mondjuk, az egyik a, a másik o, akkor az a rím még alig kancsal, a tekintet inkább csak hamiskás. De ha az egyik mély, a másik magas hangrendû, az már, vélhetnénk, igazi kancsal rím. Zafir-zefir, fél hat-félhet (mindkettõ Kosztolányitól).

Vers és dal valamikor ugyanazt jelentette.

Nem minden versnek van címe - és nem minden címnek van verse.

"Il faut laisser maison, et vergers et jardins" - egyik utolsó versét e sorral kezdte Ronsard; egyik versét e sorral kezdi Radnóti. Egészen pontosan az Il faut laisser... című versét, 1938-ban. Mintha csak Tandorit olvasnánk harminc évvel saját maga előtt.

Egyik este, nem, egyik délután úgy éreztem, pontosan tudok fogalmazni, és felmerült bennem az a kérdés: miért léteznek, nem, miért hiányzanak nekem, nem, miért tetszenek nekem az egykönyves írók.

Az irodalmi szótárt első közelítésben talán úgy lehetne definiálni, hogy olyasmi, amelyben soha nem találjuk meg, amit keresünk (illetve rosszul: vagy túl röviden, vagy olvashatatlanul hosszan, vagy más címszó alatt, vagy jól eldugva valamely címszó belsejében).

Mi a refrén? Mindenki tudja: "Kislány a zongoránál, / fehérebb az orgonánál..." A refrén olyan, mint mikor az ember elhagyja a lakáskulcsát, hazamegy, nincs otthon senki, erre kerül egyet, hátha addigra hazaér valaki, és közben, hogy, hogy nem, megkerül a kulcs is. Naná, hogy lelkesen fújja Micimackóval (amennyiben ismeri a nem Bródy-féle változatot is): "Ha hull a hó / - zúzmaraszt -, / az látható - zúzmaraszt -, az látható /- zúzmaraszt -, / a földön."

Az adaptáció olyan a filmnek, mint a pályaudvar - elengedhetetlen együttjárás. Irodalmi anyagot vászonra fektetni annyi a filmnek, mint egy orrfújás, gyerekjáték - ez nekünk legalábbis arra jó, hogy a megadott keretek között ne vegyük túl komolyan a feladatot, épp azért, hogy ne váljunk nevetségessé, hisz a tárgyban kötetek sorát tölthetné meg bárki (más).

A lábjegyzet irodalmi-kulturális megítélése megosztja az embereket, egyesek (valamiért) szeretik, mások (valamiért) utálják. Az okok sokfélék lehetnek.

"Csak azért lett ez a levelem hosszabb, mert nem volt időm rövidebbet írni."

(Pascal: Vidéki levelek, XVI.)

A regény, mint tudjuk, fiatalabb művészet, mint a líra és a dráma, e komoly bátyokhoz (nővérekhez) képest ennek megfelelően csapzott, bohókás, kiszámíthatatlan, tékozló.

A szabad vers korántsem új, nem "modern" találmány, bár huszadik századi térhódítását egyértelműen a modernségben nyilvánvalóvá vált krízishelyzetnek, a Mallarmé által már felvázolt versválságnak köszönheti - ez értelemszerűen és mindenekelőtt a verssor válságát jelenti.

"Közönséges dolog az authoroknál, előljáró beszédet írni, de még közönségesebb az olvasóknál azt soha el nem olvasni" - írja Csokonai a Dorottya előbeszédéhez írott elöljáró beszédben (!), mondván: az álszerénység és az öntömjénezés egyaránt unalmas.

Biciklivel kapcsolatban? - kérdezte. De Oroszország nem felel. Gyönyörűen szól a csengő, széllé változik és süvölt a darabokra hasított levegő, minden, ami csak a világon van, elmarad mögötte, és sanda tekintettel tér ki útjából a többi nép, a többi ország.

Nem kell ahhoz Turainak lenni Molnár Ferenc örökbecsű Játék a kastélyban című drámájából, hogy tudjuk: roppant nehéz egy darabot elkezdeni. És éppoly nehéz volt ezt a kis esszét is beindítani, hiszen mennyivel egyszerűbb lenne óriási versek első sorait felidézni; például nagy svádával belevágni: "Talpra magyar!" Vagy bölcsen-szomorúan: "Mert elhagyatnak akkor mindenek." Vagy ténymegállapítóan: "Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég, / Zöld ág virított a föld ormain".

Bán Zoltán András

A disztichon két sorból álló költészeti egység: Gyûlölök és szeretek. Mért? Nem tudom én se, de érzem: így van ez, és a szivem élve keresztre feszít.

Nem akarok zsákbamacskát árulni: ez az írás némi hazafias szomorúságtól lesz olyan, amilyen. Kicsit messzebbre kalandozom, mint novemberben terveztem, amikor elvállaltam a megírását.

Borisz Akunyin Leviathan címû bûnügyi regényében az egyik szereplõ egymás után kétszer is olyan helyen üti föl a Bibliát, ahonnan a saját sorsára nézve baljós értelmû figyelmeztetést olvas ki. Fokozódó zavarát egy újabb próbával igyekszik leküzdeni: "Éakkor, valamilyen misztikus élmény hatása alatt, remegõ kezekkel harmadszor is felnyitottam a Könyvet, s lázas tekintetem megakadt a Számok könyvének egyik unalmas helyén, ahol könyvelõi aprólékossággal fel van sorolva Izrael népének összes áldozathozatala. Erre megnyugodtam, meghúztam az ezüstcsengõ zsinórját, s megkértem a stewardot, hogy hozzon forró csokoládét."

Az összkiadásról, mivelhogy nincs, ne essék szó. Vagy fordítva? Beszéljünk, éppen hogy mivel nincs, az összkiadásról.

Rövid, pár sornyi szöveg, többnyire idézet, amely a fõszöveg elõtt, attól tipográfiailag elkülönítve áll. A kérdés az, hogy minek.

Tájleírás nemcsak regényekben fordul elõ, hiszen létezik jelentõs tájleíró költészet is, sõt olykor színpadi mûvekben is elhangzik egy-egy tájfestõ monológ, de csak a regénybeli tájleírások értelmét és jogosultságát szokták a naiv olvasók megkérdõjelezni.

A magyar avantgárd pápája, Kassák, ezzel a rideg mondattal hárította el a fiatal József Attila verseit: "Rímes verseket nem közlünk." Álláspontja híven tükrözi a modern költõi mozgalmak gyanakvását a rímmel szemben: az avantgardisták úgy vélték, hogy a rím korlátozza a mondandó szabadságát, felesleges cafrang, álságos köpönyeg, halálra kell ítélni.

Ha az írógépet nem a kéz és a nyomda közti kapcsolatnak látnám, nem merném összehozni a könyvvel, az irodalommal. Hiszen egykor számlákat, ügyiratokat is készítettek írógépen, a szakszerûség oly világában, ahol egy-egy sok százezres üzletkötést nem lehetett volna Shakespeare szonettjének formájában kifejezni. Igaz, Mesterünk sem írógépelte halhatatlan drámáit és szonettjeit.

Vén, mint az országút, de ma is él, sõt virul. ' a líratörténet (egyik) nagy túlélõje: idestova nyolcszáz esztendeje, hogy a palermói udvar költõi kitalálták, éppen hét évszázada született Petrarca, aki híressé tette - s lám, a posztmodern irodalom szerepjátékokat és iróniát kedvelõ, utalásokra éberen figyelõ szalonjában nincs korszerûbb és elegánsabb, mint egy finoman megmunkált, fanyar szonett, s benne néhány gondosan elhelyezett, vájt füleknek szánt allúzió. Végy két négysoros strófát, illessz hozzá két háromsorost, és persze rímeljen a szerkezet - így hangzik a formai váz receptje a szakácskönyvek stílusában.

Szélsõséges vélemény szerint a nyelv egyebet se tesz, mint téved a valóságot illetõen. A nyelv hasonlít, a valóság különbözik. Hát van-e a kéznek feje? Vagy a hegynek lába? Ahelyett, hogy vitába szállnánk e megállapítással, fogadjuk el, hogy a nyelv helytelen használat (azaz képzavar) útján bár, mégis képes arra, hogy megnevezzen és felidézzen bármit. A nyelv története ilyesformán maga volna a képzavar története.

A hétkötetes értelmezõ szótár nem tud a fülszövegrõl, annál jobban ismerjük mi, írók, szerkesztõk, könyvkereskedõk, olvasók. Fülszövegnek, ugye, a könyv borítójának - envelopjának - azt a részét nevezzük, amelyen a kiadó ismerteti a könyvet, kedvet csinál az olvasásához. Mint ahogy az embernek is két füle van, általában a könyv is egy bal és egy jobb oldali füllel rendelkezik (persze nem világnézeti, nem is politikai értelemben). A fül üres is lehet, de ritkán az, a kiadó többnyire él a lehetõséggel, hogy tájékoztasson a könyvrõl, amelyet kezünkben tartunk, esetleg más kiadványaira is felhívja a figyelmet.

Kezdetben volt a dal. Rigmusok, ráolvasó énekek, dalok születéshez, halálhoz, bármilyen gyülekezéshez, örömhöz, gyászhoz, gyógyításhoz, rontáshoz, esõhöz, naphoz, terméshez, betakarításhoz, istenhez, ördöghöz, szerelemhez, váláshoz, munkadal a munkához, bordal a borhoz. Énekek éneke.

Látszólag lényegtelen dolog, de ha kicsit belegondolunk, mindjárt aránytalanul megnõ a jelentõsége. Lássuk be, maga az olvasás csupán futó kaland a könyvek életében. Többségüket egyszer, ha olvassuk, s még azokat is, amelyekhez rendszeresen visszatérünk, legfeljebb hetekre, hónapokra tartjuk a kezünk ügyében. Fennmaradó szabad idejükben - márpedig ez teszi ki életük jó részét - becsukva, önmagukba burkolózva állnak a polcon, s csak gerincüket fordítják felénk. Az olvasó ember jól ismeri azt az érzést, ahogy idegen lakásba lépve a könyvespolc felé sandít, hogy néhány pillantással fölmérje a terepet. Ismerõsöket keres ilyenkor, otthonos örömmel fedezi föl egy-egy kedves könyvét, vagy éppen gyors következtetésekre jut az idegenül sorakozó címekre alapozva. A könyvek kirajzolódó mintázata a házigazda Rorschach-tesztje, amit azonnal kiértékelünk.

Most kivételesen nem válaszolom meg, mi a magyar (rút, sybarita váz, állítja az idegen szívû költõ), a franciáról is csak annyit mondanék, hogy szokás õket a formával, az ahhoz való szenvedélyes és kimunkált viszonnyal, ha nem is azonosítani, de hírbe hozni; meg még a szerelemmel is, de ettõl most hely, idõ és szerelem hiányában tekintsünk el.

Kezdetben a ~ az anyánk éjjeliszekrényén el›fordult könyvtárgyak olyan emleget›nevét jelentette, amelynek rendszerint semmi értelme nem volt: rabrábi, urimuri (?!). Tetejébe rövid U-val - miként azt az Olcsó Könyvtár papírpikkelyeket hullató, piszkossárga címlapján kisilabizáltuk, ahogy majd emezt is: Kivilágos kivirradtig (?). De hát abból se lehetett kihámozni semmit, ha azt mondták, bángbán vagy bováriné. Ám mindez messzire vezetne, szorítkozzunk a regényekre, s azon belül is a magyarokra.

A könyvnek nemcsak színe, alakja, hanem szaga is van. Ha a boltban kezembe veszek egy-egy példányt, elõször megszagolom: csukva, a gerinc északi részén, a kötés fehér zsinórkájánál az enyv-re emlékszem, a borító vásznának egyforintos vagy fényûzõ szagára, és ha felütöm, a lapok között az ólom szeptember elsejei szagára, amikor elsõ osztályba mentem.

Elsõéves egyetemista koromban valamelyik oktató kezében láttam egy Lukács György-könyvet (történetesen Az esztétikum sajá-tossága elsõ kötetét), melyben a nyomtatott szöveget fekete ceruzával írott - mit írott, vésett - jegyzetek keretezték. Mai ésszel visszagondolva a lap szélén körbefutó vastag fekete keretre, olyan volt, mint egy gyászjelentés. Akkor két dolog jutott eszembe: ha az van odaírva, ami ki is van nyomtatva a könyvben, akkor felesleges erõ-feszítés az egész, ha pedig valami más, mondjuk kommentár vagy vélemény, akkor mi szükség volt e barbárságra, miért nem külön papírlapot írt tele az illetõ kéz?

Prima la musica e poi le parole, vagyis Előbb a zene és aztán a szöveg - szól Salieri víg egyfelvonásosának címe, mely az operamuzsika és a librettó jószerével általánosan érvényes erősorrendjét tételezi. Tömören, ám némi szépítéssel, hiszen az operaélet valóságában bizony rendre az előadási gyakorlat, s persze olyik alkalommal az opera-énekesi és rendezői igények is a szövegkönyv nyakára nőnek. Nem vitás tehát, hogy az operában mégoly nélkülözhetetlen librettó erősen másodlagos és gyakorta lemosolygott, alkalmazott irodalmi műfaj, melynek szorgos művelésével vajmi kevés literátor szerzett magának világirodalmi babérokat, s még kevésbé hervadhatatlan hírnevet.

László Ferenc